Az én történetem...

"Harcold meg a hit nemes harcát,ragadd meg az örök életet,amelyre elhívattál." /1Timóteus 6:12/

A foci témát tegnap az összefoglalóval elintéztem egészen hétfőig (ugye vasárnap lesz a meccs) így terítékre kerülhet egy komolyabb téma is. Sokat írtam már a blogom bejegyzéseiben, hogy nagyon szeretnék felvételizni a Teológiára így ez gondolom nem hat az újdonság erejével, ám arról még nem írtam, hogy miért szeretnék lelkész lenni. Lesz egy nagyobb beszélgetésem a gyülekezetünk lelkészével ugyanerről a témáról ezért is próbálom meg szavakba önteni, hogy annak idején miért döntöttem így és hogy könnyebb dolgom legyen, amikor meg kell majd fogalmaznom. Először is arról írnék, hogy milyen út vezetett el idáig. Kicsit az eddigi életembe is betekintést nyerhettek a postot elolvasva. Vágjunk is bele!

Félig katolikus - félig református családba születtem. A nagymamám, nagynéném és édesanyám vallásosak voltak, az édesapám és nagybátyám viszont nem. Kisgyermekként nem jártunk minden vasárnap templomba -csak a nagyobb ünnepekkor- de olyan nevelést kaptunk a testvéremmel, amiben helyet kapott az imádság és a Biblia ismeretének fontossága. Ahogy fentebb írtam a családban a két nagy keresztény egyház képviseltette magát ezért a nagyim révén betekintést kaptam a római katolikus hagyományokba is, édesanyámék révén pedig a reformátuséba. Kisgyermekként ugyanúgy megtanultam például a "Boldogasszony Anyánk" kezdetű katolikus éneket is, mint a 42. Genfi Zsoltárt, ám intettek, hogy azt sohase felejtsem el, hogy engem reformátusnak kereszteltek. Most ugrok egy kicsit az időben és arra pontra érkezem, amikor elkezdtem az általános iskolát. Tanév elején kiosztottak mindenkinek egy papírt, amin egy kérdés állt: "Szeretné-e, hogy gyermeke hitoktatásban részesüljön és ha igen, milyen felekezetű?" Édesanyám nem akarta rám erőszakolni, hogy járjak ezért úgy döntött, hogy erről megkérdez, szeretném-e vagy inkább hagyjuk. Én pedig seperc alatt eldöntöttem a kérdést: járni szerettem volna református hittanra. Édesanyám és a nagymamám örültek a választásomnak és beírattak hitoktatásra, így első osztályos korom óta jártam minden évben.

Telt-múlt az idő és elröppent 4 tanév. A nyári szünet még tartott, de már augusztust írt a naptár, engem pedig napról-napra jobban kínzott a pokoli fejfájás. Mivel rövid ideig tartott csak a "migrén", nem gondoltunk komoly bajra, de azért már fontolóra vettük, hogy kivizsgáltat édesanyám. Néhány nap múlva megszűnt a fejfájás, ám egy hétvégén újra jelentkezett, de akkor már sokszoros erővel. Már aznap reggel óta pokolian fájt a fejem ám késő délutánra odáig jutottunk, hogy erőtlenül csuklottam össze az udvaron. Az orvos rögtön kórházba küldött és csak másfél évvel a betegségem után derült ki, hogy igen komoly agyvelőgyulladásom volt azon a nyáron. Mikor bevittek az orvos nem tudta még, hogy mi lesz velem: teljesen felépülök? Szellemi fogyatékos leszek? Képes leszek járni, írni, olvasni, beszélni? Valóságos csodának számított, hogy 1 hét után teljesen felépültem, pontosabban csak annyi maradt vissza, hogy a bal szemem picit gyengébb, mint a jobb, ezért azóta az olvasáshoz, gépezéshez szemüveget kell hordanom. Még akkor mikor kiengedtek nem fogtam fel igazán a dolog súlyát, hisz még akkor a kórházban is csak tapogatóztak azután, hogy mi okozta a betegségemet, ám miután másfél évvel később az orvos közölte velünk, már kicsit érettebb fejjel rögtön megértettem mindent. 5 percen múlt az egész jövőm és az életem, miközben még csak akkor töltöttem be a 11-et. Néhány nap múlva kitisztult előttem a kép: Isten volt az, Aki ekkor megőrzött és hiszem, hogy az egyik angyala láthatatlanul bár, de ott ült az ágyam szélén a kórterem csendjében és vigyázott rám. Éreztem, hogy terve van velem, ezért mentett meg és nem hagyta, hogy 5 perccel tovább tartson az út a kórházba. 12 és fél évesen pedig elkezdett bennem érlelődni a gondolat, hogy se nem táncos, se nem ügyvéd nem leszek, hanem a Mennyei Atyát fogom szolgálni, csak még azt nem tudtam, hogy milyen formában...

"...mind testemmel, mind lelkemmel, életemben is, meg halálomban is nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges Idvezítőmnek, a Jézus Krisztusnak a tulajdona. Aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen megfizetett. És engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított. És úgy megőriz, hogy egyetlen hajszál sem eshetik le fejemről mennyei Atyám akarata nélkül. Sőt minden dolognak is idvességemet kell szolgálni. Ezért biztosít engem Szent Lelkével az örökélet felől. És szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezután Őneki éljek." /Heidelbergi Káté 1.kérdés-felelet/

Azon az őszön néhány adventista teológus jött fényképes-diavetítéses előadásokat tartani a bibliai tájakon tett utazásaikról Egyiptomtól Izraelig. Lelkesen jártam ezekre az alkalmakra és összebarátkoztam mind a 3 teológussal, akikkel rengeteget beszélgettem és sokat kérdezgettem őket a teológiáról, mint tudományról, hisz erről jóformán még semmit sem tudtam. Azért is pont az érdekelt, mint tudomány, mert a legnagyobb szerelmem a történelem volt -3.-os korom óta (!)- és a történészi pályát sem tartottam elképzelhetetlennek, ha a jövőmet tervezgettem. Felsősként évente 3-4 történelemversenyen is indultam és sorra hoztam az első-második helyeket mindegyikről, ezért is számított örömhírnek, amikor meghallottam, hogy a teológiának van egy olyan ága is, amelyet egyháztörténetnek neveznek én pedig elhatároztam magamban, hogy egyháztörténész leszek, ám nem sokkal később színre lépett egy újabb kihívó is... A konfirmációi előkészítőn szóba került a különböző vallások témája is, ami szintén felkeltette az érdeklődésemet  a református hit alapjainak és hagyományainak ismeretével együtt. Ez pedig a vallástörténet. Jó sokáig ezt a kettőt együtt is emlegettem és tűztem ki célul magamnak. Mikor elkezdtem kátéórára járni, rögtön az első órán lefektettük a szabályokat, amiben első helyen állt, hogy vasárnaponként meg kell jelennünk a templomban, én pedig azóta járok rendszeresen minden vasárnap istentiszteletre. Kezdetben egyedül jártam el, aztán csatlakozott hozzám a testvérem is. Innentől már tudatosan terveztem az életemet...

Középiskolát már úgy választottam, hogy mindenféleképp egyházi intézmény legyen. 3 iskolában is jártam nyílt napon, de amikor beléptem a Lónyayba rögtön éreztem, hogy nekem itt a helyem és fel is vettek oda. Életem legszebb 4 évét az öreg református gimnázium falai között töltöttem és ott tisztult le igazán, hogy mi is leszek a jövőben. Nagyon szerettem odajárni, a légköre is teljesen más volt, mint egy állami iskolának és a tanárok is a református keresztény értékek és hagyományok tiszteletét tartották a szemük előtt és próbálták belénk nevelni a tananyaggal együtt. 11.-es voltam, amikor az egyik hittanfakultáció után ott maradtam kicsit beszélgetni Alföldy-Boruss Dezsővel, aki akkoriban a Lónyayban is tanított hittant. Hazafelé, a vonaton utazva nagyon sokat merengtem a harmadik emelet csendjében elhangzott szavakon, a bibliai hősök és az egyháztörténet nagy alakjainak életéből vett példákon és a néhány elhangzott bibliai igén. Mígnem Vecsés-Kertekalja és Üllő közt villámcsapásként ért a felismerés: Isten a lelkészi pályát szánta nekem és minden jellel erre próbált utalni a számomra. Így miután letettem az érettségit sokak intése ellenére a Teológiára adtam be a jelentkezési lapom, ahová felvételt nyertem és megkezdhettem a tanulmányaimat. De ahelyett, hogy a széles út kényelme fogadott volna, megint csak rájöhettem, hogy a Bibliában szereplő keskeny út igenis létezik és nehéz rajta végig menni, sok próbát kell kiállni, de akármi történt is életem során -amire a következő postban fogok kitérni- Isten ígérete lebeg és lebegett a szemem előtt:

"Légy hű mindhalálig és néked adom az életnek koronáját!" (Jel.2:10)

(folytatás következik)