Az egyetemi jelentkezési laphoz kellett csatolnom egy önéletrajzot is. Adtak pár támpontot, hogy nagyjából miről szeretnének olvasni, nos én úgy gondoltam, hogy bemásolom az enyémet, persze kicsit megcenzúrázva.
Egyszer, amikor valakit megkérdeztek, hogy mi a legfontosabb dolog, amit elmondhat magáról kihúzta magát és azt felelte: Isten gyermeke vagyok. Én is úgy gondolom, hogy számomra is ez a legfontosabb, így én is ezzel kezdeném. Isten gyermeke vagyok. Születésem óta egy Budapest közeli városban élek, itt járok gyülekezetbe is, a Monor - Nagytemplomi Református Egyházközség tagja vagyok. Szintén itt végeztem el az általános iskolát is. 11 évesen azonban egy nyár megváltoztatta az életem és az addigi elképzeléseim. Vírusos agyvelőgyulladást kaptam és nagyon kevésen múlt, hogy fel tudtam belőle épülni. Ez az "élmény" maradandó számomra, ugyanis ekkor megtapasztaltam Isten mindenre kiterjedő gondoskodását és szeretetét. Világossá vált előttem, hogy az Úrnak terve van velem, ezért úgy kezdtem el alakítani a jövőmről szóló terveket, hogy más nem járt a fejemben, csakis az egyházi pálya. Középiskolát is eszerint választottam, így az érettségimet a budapesti Lónyay Utcai Református Gimnáziumban szereztem meg és az itt kapott nevelést meghatározónak érzem a további életemmel kapcsolatban. A gimnázium elvégzése után már egyszer megpróbálkoztam a Teológiával, de sajnos 4 szemeszter után abba kellett hagynom a felsőoktatási tanulmányaimat. Jelenleg sajnos munkám nincs és a testvéremmel, édesapámmal és nagynénémmel élek együtt igen szerény körülmények között, de annál nagyobb szeretetben. Az elmúlt 3 évem pedig különösen is nehéz volt, hisz ez alatt a rövid idő alatt veszítettem el édesanyámat és a nagymamámat.
Szabadidőmben szeretek a nyelvtanulással foglalkozni, németül és spanyolul beszélek, előbbi nyelvből középfokú nyelvvizsgát is szereztem. Olvasni is nagyon szeretek, leginkább magyar és világirodalmi klasszikus műveket, de akármilyen vallási vagy történelmi témájú könyvet szívesen veszek a kezembe. Utóbbi témából az Erzsébet királynéról szóló írásokat gyűjtöm és a spanyol történelem is érdekel a magyar mellett. Hobbim még az írás, a tánc és a zenehallgatás is. Fontos még tudni, hogy a sport szerelmese vagyok. Sajnos egy sérülés miatt nem sportolhatok rendszeresen, de a tv sportközvetítéseit nézni szoktam. Legjobban a futballt szeretem, 7 éve vagyok a Real Madrid szurkolója.
Ha most megkérdeznék, hogy miként látom magam 10 év múlva, azt felelném, hogy nem feltétlenül egy gyülekezet élén, hisz annyi terület van az egyházon belül, ahol a munkámmal szolgálni tudnám az Urat. A kihagyott 2 év alatt nagyon sokat gondolkoztam és imádkoztam, hogy mutassa meg az Isten a nekem szánt utat. Úgy érzem, hogy ez az út még mindig a Teológia felé visz. Amikor először megpróbálkoztam az egyetemmel, még hitbelileg gyermekcipőben jártam, de az elmúlt 2 évben úgy érzem, hogy Isten megerősített és sikerült egy lépcsőfokot feljebb lépnem. Egy bibliai idézettel zárnám a soraimat. Ugyanezt mondtam akkor is, amikor az Úrnak ajánlottam a felvételimet. Jézus tanította:
"Harcold meg a hit nemes harcát,ragadd meg az örök életet,amelyre elhívattál." /1Timóteus 6:12/
A foci témát tegnap az összefoglalóval elintéztem egészen hétfőig (ugye vasárnap lesz a meccs) így terítékre kerülhet egy komolyabb téma is. Sokat írtam már a blogom bejegyzéseiben, hogy nagyon szeretnék felvételizni a Teológiára így ez gondolom nem hat az újdonság erejével, ám arról még nem írtam, hogy miért szeretnék lelkész lenni. Lesz egy nagyobb beszélgetésem a gyülekezetünk lelkészével ugyanerről a témáról ezért is próbálom meg szavakba önteni, hogy annak idején miért döntöttem így és hogy könnyebb dolgom legyen, amikor meg kell majd fogalmaznom. Először is arról írnék, hogy milyen út vezetett el idáig. Kicsit az eddigi életembe is betekintést nyerhettek a postot elolvasva. Vágjunk is bele!
Félig katolikus - félig református családba születtem. A nagymamám, nagynéném és édesanyám vallásosak voltak, az édesapám és nagybátyám viszont nem. Kisgyermekként nem jártunk mindenvasárnap templomba -csak a nagyobb ünnepekkor- de olyan nevelést kaptunk a testvéremmel, amiben helyet kapott az imádság és a Biblia ismeretének fontossága.Ahogy fentebb írtam a családban a két nagy keresztény egyház képviseltette magát ezért a nagyim révén betekintéstkaptam a római katolikus hagyományokba is, édesanyámék révén pedig a reformátuséba. Kisgyermekként ugyanúgy megtanultam például a"Boldogasszony Anyánk"kezdetű katolikus éneket is, mint a42. Genfi Zsoltárt,ám intettek, hogy azt sohase felejtsem el, hogy engemreformátusnak kereszteltek. Most ugrok egy kicsit az időben és arra pontra érkezem, amikor elkezdtem az általános iskolát. Tanév elején kiosztottak mindenkinek egy papírt, amin egy kérdés állt:"Szeretné-e, hogy gyermeke hitoktatásban részesüljön és ha igen, milyen felekezetű?"Édesanyám nem akarta rám erőszakolni, hogy járjak ezért úgy döntött, hogy erről megkérdez, szeretném-e vagy inkább hagyjuk. Én pedig seperc alatt eldöntöttem a kérdést: járni szerettem volna református hittanra. Édesanyám és a nagymamám örültek a választásomnak és beírattak hitoktatásra, így első osztályos korom óta jártam minden évben.
Telt-múlt az idő és elröppent 4 tanév. A nyári szünet még tartott, de már augusztust írt a naptár, engem pedig napról-napra jobban kínzott a pokoli fejfájás. Mivel rövid ideig tartott csak a"migrén", nem gondoltunk komoly bajra, de azért már fontolóra vettük, hogy kivizsgáltat édesanyám. Néhány nap múlva megszűnt a fejfájás, ám egy hétvégén újra jelentkezett, de akkor már sokszoros erővel. Már aznap reggel óta pokolian fájt a fejem ám késő délutánra odáig jutottunk, hogy erőtlenül csuklottam össze az udvaron. Az orvos rögtön kórházba küldött és csak másfél évvel a betegségem után derült ki, hogy igen komoly agyvelőgyulladásom volt azon a nyáron. Mikor bevittek az orvos nem tudta még, hogy mi lesz velem: teljesen felépülök? Szellemi fogyatékos leszek? Képes leszek járni, írni, olvasni, beszélni? Valóságos csodának számított, hogy 1 hét után teljesen felépültem, pontosabban csak annyi maradt vissza, hogy a bal szemem picit gyengébb, mint a jobb, ezért azóta az olvasáshoz, gépezéshez szemüveget kell hordanom. Még akkor mikor kiengedtek nem fogtam fel igazán a dolog súlyát, hisz még akkor a kórházban is csak tapogatóztak azután, hogy mi okozta a betegségemet, ám miután másfél évvel később az orvos közölte velünk, már kicsit érettebb fejjel rögtön megértettem mindent. 5 percen múlt az egész jövőm és az életem, miközben még csak akkor töltöttem be a 11-et. Néhány nap múlva kitisztult előttem a kép: Isten volt az, Aki ekkor megőrzött és hiszem, hogy az egyik angyala láthatatlanul bár, de ott ült az ágyam szélén a kórterem csendjében és vigyázott rám. Éreztem, hogy terve van velem, ezért mentett meg és nem hagyta, hogy 5 perccel tovább tartson az út a kórházba. 12 és fél évesen pedig elkezdett bennem érlelődni a gondolat,hogy se nem táncos, se nem ügyvéd nem leszek, hanem a Mennyei Atyát fogom szolgálni, csak még azt nem tudtam, hogy milyen formában...
"...mind testemmel, mind lelkemmel, életemben is, meg halálomban is nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges Idvezítőmnek, a Jézus Krisztusnak a tulajdona. Aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen megfizetett. És engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított. És úgy megőriz, hogy egyetlen hajszál sem eshetik le fejemről mennyei Atyám akarata nélkül. Sőt minden dolognak is idvességemet kell szolgálni. Ezért biztosít engem Szent Lelkével az örökélet felől. És szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezután Őneki éljek." /Heidelbergi Káté 1.kérdés-felelet/
Azon az őszön néhány adventista teológus jött fényképes-diavetítéses előadásokat tartani a bibliai tájakon tett utazásaikról Egyiptomtól Izraelig. Lelkesen jártam ezekre az alkalmakra és összebarátkoztam mind a 3 teológussal, akikkel rengeteget beszélgettem és sokat kérdezgettem őket a teológiáról, mint tudományról, hisz erről jóformán még semmit sem tudtam. Azért is pont az érdekelt, mint tudomány, mert a legnagyobb szerelmem a történelem volt -3.-os korom óta (!)- és a történészi pályát sem tartottam elképzelhetetlennek, ha a jövőmet tervezgettem. Felsősként évente 3-4 történelemversenyen is indultam és sorra hoztam az első-második helyeket mindegyikről, ezért is számított örömhírnek, amikor meghallottam, hogy a teológiának van egy olyan ága is, amelyet egyháztörténetnek neveznek én pedig elhatároztam magamban, hogy egyháztörténész leszek, ám nem sokkal később színre lépett egy újabb kihívó is... A konfirmációi előkészítőn szóba került a különböző vallások témája is, ami szintén felkeltette az érdeklődésemet a református hit alapjainak és hagyományainak ismeretével együtt. Ez pedig a vallástörténet. Jó sokáig ezt a kettőt együtt is emlegettem és tűztem ki célul magamnak. Mikor elkezdtem kátéórára járni, rögtön az első órán lefektettük a szabályokat, amiben első helyen állt, hogy vasárnaponként meg kell jelennünk a templomban, én pedig azóta járok rendszeresen minden vasárnap istentiszteletre. Kezdetben egyedül jártam el, aztán csatlakozott hozzám a testvérem is. Innentől már tudatosan terveztem az életemet...
Középiskolát már úgy választottam, hogy mindenféleképp egyházi intézmény legyen. 3 iskolában is jártam nyílt napon, de amikor beléptem a Lónyayba rögtön éreztem, hogy nekem itt a helyem és fel is vettek oda. Életem legszebb 4 évét az öreg református gimnázium falai között töltöttem és ott tisztult le igazán, hogy mi is leszek a jövőben. Nagyon szerettem odajárni, a légköre is teljesen más volt, mint egy állami iskolának és a tanárok is a református keresztény értékek és hagyományok tiszteletét tartották a szemük előtt és próbálták belénk nevelni a tananyaggal együtt. 11.-es voltam, amikor az egyik hittanfakultáció után ott maradtam kicsit beszélgetni Alföldy-Boruss Dezsővel, aki akkoriban a Lónyayban is tanított hittant. Hazafelé, a vonaton utazva nagyon sokat merengtem a harmadik emelet csendjében elhangzott szavakon, a bibliai hősök és az egyháztörténet nagy alakjainak életéből vett példákon és a néhány elhangzott bibliai igén. Mígnem Vecsés-Kertekalja és Üllő közt villámcsapásként ért a felismerés: Isten a lelkészi pályát szánta nekem és minden jellel erre próbált utalni a számomra. Így miután letettem az érettségit sokak intése ellenére a Teológiára adtam be a jelentkezési lapom, ahová felvételt nyertem és megkezdhettem a tanulmányaimat. De ahelyett, hogy a széles út kényelme fogadott volna, megint csak rájöhettem, hogy a Bibliában szereplő keskeny út igenis létezik és nehéz rajta végig menni, sok próbát kell kiállni, de akármi történt is életem során -amire a következő postban fogok kitérni- Isten ígérete lebeg és lebegett a szemem előtt:
"Légy hű mindhalálig és néked adom az életnek koronáját!" (Jel.2:10)
2004. decemberében jártunk. Karácsony előtt néhány nappal már javában készültünk az ünnepekre. Az aznap elkészült kókuszgolyók már letakarva pihentek, eltettük őket karácsony estére. Apa ár aludt, anya az internet világával ismerkedett én pedig az öcsémmel unottan váltogattam a nem régiben beköttetett kábel tv csatornáit. Semmi olyat nem találtam, ami le tudott volna kötni. Unalmamban odakapcsoltam a sportcsatornára, ahol épp a szabadrúgáslövő világbajnokságot közvetítették és megütötte a fülem Zidane neve. Emlékeztem rá az Európa Bajnokságról. Aztán meghallottam Canizares nevét is, az sem hangzott számomra ismeretlenül. Magam mellé tettem a távirányítót és megnéztem a közvetítést. Másnap ugyanígy leadták a döntőt is én pedig hegyeztem a fülem. Nagyon tetszett az a mez, amiben a francia megjelent és érdekelt, hogy ugyan melyik csapatnak van tiszta hófehér szerelése, akkor pedig elhangzott, hogy a Real Madridban játszik. Az információt elraktároztam valahol az agyam hátsó szegletében és lázasan elkezdtem keresni, hogy mikor is lesz forduló. Nem volt szerencsém, épp téli szünet volt, viszont kiszúrtam a műsorújságban, hogy az Eurosport minden délben ad egy sorozatot a BL - párharcairól. Eldöntöttem, hogy majd figyelni fogom, hogy képet kapjak az európai foci elitről. Néhány csapat szimpatikus volt számomra ezekből a műsorokból és elhatároztam, hogy meccset is fogok nézni, amint vége lesz a szünetnek. Viszont legalább ugyanennyi csapat ki is esett a kosárból: a Bundesliga nem igazán érdekelt, karácsony után a Premier Leagueből is kiábrándultam. 2 maradt állva: a La Liga és a Serie A. Nekem sem kellett több az első hétvégén kapásból végignéztem az összes spanyol meg olasz meccset. A Juventus mégsem jött be annyira, nem tetszett a catenaccio. A spanyol bajnokságban pedig a Valencia és a Real Madrid játéka tetszett a legjobban, így kezdtem el ennek a 2 csapatnak szurkolni. (Ugyanis a kedvenc játékosom ekkoriba Morientes mellett Aimar volt)
Nem csak a futballmániám szabadult el ezzel, hanem volt egy másik jótékony hatása is. Gimnáziumban 2 nyelvet kell tanulnia minden diáknak. Nos én a német mellé nem az angolt szerettem volna, hanem valami latin nyelvet. Bele voltam bolondulva az olaszba és mindenáron azt szerettem volna tanulni, ám abban az évben pont nem indított a gimnázium olasz csoportot, így nem maradt más választásom, mint a spanyol. Eleinte borzasztóan utáltam és majdnem meg is buktam belőle, viszont a spanyol futball miatt elkezdtem naponta foglalkozni a nyelvvel és szépen lassan elkezdtem javulni belőle. Olyannyira, hogy 12.-re semmi más jegyem nem volt spanyolból, csak ötösök. Ráadásul pedig beleszerettem Spanyolországba és Argentínába is.
Életem első Real Madrid meccse egy Zaragoza elleni bajnoki volt, ahol 3-2-re nyert a Madrid. Rögtön beleszerettem a királyi gárdába. Ahogy teltek-múltak a hónapok, a Valencia meccseit kezdtem hanyagolni és szépen lassan le is kopott a kedvencek közül a Turia parti egyesület. Ugye én januártól kezdtem nézni a Madrid meccseit, így a 2004/05-ös szezonból csak a felét láttam, de ez is elég volt ahhoz, hogy rájöjjek: a Real Madrid iránti rajongásom nem múló hóbort. Azóta is minden egyes héten ott ülök a tv vagy a monitor előtt és szurkolok a csapatnak Megnéztem sok műsort, megvettem és elolvastam több tucat könyvet a klubról. Még ma is hajt a vágy, hogy minél többet és többet tudjak meg a Real Madridról.
E hónapban lesz 7 éve, hogy madridistának vallom magam. Rengeteg 90 percet szurkoltam már végig és láttam nagy bukásokat de átéltem hatalmas euforikus boldogságot is. A Tv előtt ültem, amikor 2004/05-ös idényben az El Clásicon Zidane önfeláldozóan fejelte be a vezető gólunkat, Raúl összefércelt szemöldökkel jött vissza a pályára egy rövidebb ápolás után,hogy aztán gólt rúgjon és végül 4-2-re verjük el a sikerkorszaka kezdetén álló Barcelonát a Bernabéuban.
Ám hiába drukkoltam nekik akkor már elég rég óta, még mindig nem éreztem azt, hogy tényleg ez az csapat az én csapatom. Még nem köteleződtem el teljesen. Erre az egyik legnagyobb meccsig kellett várni, ami még most is benne van nálam a TOP 3-ban. 2006 februárjában jártunk, a Real Madrid a Copa del Reyben az elődöntőben a Zaragozát kapta ellenfeléül. Bár sokszor borsot törtek a fővárosiak orra alá, mindenki biztos volt a döntőbe jutásban. Igen ám, de az első meccsen súlyos vereséget szenvedtek a királyiak 6 kapott gólra, csak egy találattal tudtak válaszolni és a továbbjutásra már mindenki keresztet vetett. A visszavágón, február 14.-én azonban a Madrid úgy támadt fel, ahogy a hamvában holt Főnix szokott. A Bernabéu eredményjelzője még az 1 perchez sem ért el, már vezetett a Madrid, 15 perc után pedig már 3 gól állt a fővárosi csapat neve mellett. A második félidőben rúgtak még egy gólt, de a továbbjutást érő ötödik találat nem akart megszületni. 4-0-ra nyert akkor a csapat és majdnem véghez vitték a csodát. Életemben akkor éreztem először, hogy mennyire jó dolog madridistának lenni. Hálás voltam a Fiúknak azért, amiért az utolsó percig a továbbjutásért küzdöttek és nem adták fel. Állva tapsolta őket a Bernabéu és én itthon könnyeztem a TV-előtt, mert büszke voltam rájuk. Akkor jegyeztem el magam a Real Madriddal...
Végigszurkoltam minden idők egyik legszorosabb véghajráját 2006/07-ből. Őrült tavasz volt, decemberben még senki sem sejtette, hogy idény végén a Madridé lesz a korona. 12 meccsen keresztül ment a versenyfutás az aranyért, már-már veszni tűnt, fej-fej mellett haladtunk a katalán riválisunkkal és közben a Sevilla is bejelentkezett a bajnoki címért. Nem egyszer az utolsó percben mentettük győzelemre a meccset. Hány millió szurkoló ugrott velem együtt talpra, amikor az Espanyol ellen Higuaín az utolsó percben lőtte be a győztes gólt, amivel a tabella élére álltunk és hány millióan ordítottuk örömittasan a Mallorca elleni idényzáró meccs lefújásakor térdre esve a szőnyegen,örömkönnyekkel a szemünkben, hogy Campeónes!!!
Következő évben már jóval egyértelműbbé vált a helyzet, hamar kiderült, hogy a Madridnak nem lesz ellenfele a spanyol bajnokságban. Szakadó esőben Pamplonában játszott a csapat és úgy állt a helyzet, hogy kikapunk. Az Osasuna vezetett, de aztán Robben egalizált. A bajnoki címhez viszont a győzelem kellett... Nem sokkal később a csereként beállt Higuaín belőtte a győztes gólt és a Madrid lett a bajnok. A következő fordulóban rendezték az El Clásicot és ott sorfalat kellett állnia a katalán riválisunknak.
A sort még hosszan tudnám folytatni szép emlékekkel. Ott van például a Real Madrid-Getafe 2009 tavaszáról, vagy a tavalyi Copa del Rey döntő. De akadnak nem túl szép emlékeim is: A Real Madrid-Barcelona 2-6, aztán az 5-0, az Alcorcón elleni égés a kupában... Együtt sírok, együtt nevetek a csapattal. Nekem ez a 11 srác, nem csak 11 játékos, nekem ők a nagybetűs FOCISTÁK, a világ legjobb játékosai. Olyanok, mintha ezer éve ismerném őket, tudom a kedvenc számukat, a kedvenc ételüket, a hobbijukat, de személyesen mégsem ismerem őket. Az edzőt mindig tisztelem, de minden meccs előtt úgy érzem, hogy jobban értek a focihoz, mint ő. Olyan ennek a csapatnak szurkolni, mintha egy másik családom is lenne. Rengeteg barátomat is ennek révén ismertem meg. Akkor is a csapatára madridista vagyok, amikor kiesünk a kupából és akkor is az vagyok, amikor a bajnoki címet ünnepeljük. Tisztelem régi nagy játékosokat és a klub történelmét. Ám a Madrid nekem ennél jóval többet jelent. Életem legnehezebb időszakában egyfajta kapaszkodót is jelentett ez a csapat és ez ma is így van: amíg a meccs tart, addig nem is érdekel más. Sokszor csak ez a 90 perc az egyetlen szórakozásom.Megtanított rá a Madrid, hogy minden rossz után jön valami jó, mert lehet, hogy szombaton kikapnak a Gijóntól, de kedden elverik a Tottenhamet a Bajnokok Ligájában. Új meccs, új esély.
Végezetül elmesélnék egy történetet. Életem álma volt, hogy egyszer a Santiago Bernabéuban láthassam játszani a csapatot. Másodéves egyetemistaként összespóroltam annyit, hogy megtehessem. Hetekig vaciláltam és kerülgettem az utazási irodát, mire meg mertem tenni az első lépést az álmom teljesítése felé. Nagyon össze kellett húznom a nadrágszíjat, de bármire képes voltam, hogy elérjem a célom. Annyi pénzem sajnos nem volt, hogy péntekre is találjak szállást magamnak, így egy éjszakát a Barajason töltöttem. A szálloda, ahová másnap költözhettem be a Bernabéu közelében volt, így az a vágyam is teljesült, hogy az első dolog, amit megláttam Madridból az a Bernabéu volt. Építészetileg talán nem egy csoda, de akkor ott abban a borús kora reggeli órában nem létezett számomra szebb épület egész Spanyolországban. Hihetetlenül felemelő érzés volt ott állni a Real Madrid stadionja előtt. Ám ezt még inkább felülmúlta amikor délután beléphettem oda. Vannak dolgok, amiket szavakkal nem lehet leírni, hanem érezni kell és ez pont olyan. Végigjártam a trófeamúzeumot és magamba szívtam a történelmet. 1-1 kupa láttán néhány emlékkép is beugrott. Amikor kiléptem a lelátóra és a maga teljes nagyságában megpillantottam a hatalmas lelátót és a smaragdzöld gyepet, percekig csak ültem valahol a REAL MADRID CF felirat fölött és a könnyeim törülgettem. Kizártam a külvilágot csak én voltam és a stadion... végigpörgettem gondolatban az elmúlt évek emlékeit és a pálya minden egyes négyzetcentiméteréről milliónyi emlék jutott eszembe: "onnan emelte be a Valladolidnak Higuaín azt a szép gólt, amonnan meg Cicinho rúgta be a Zaragozának a Copa del Reyben..." Másnap pedig ott ültem végig valahol a harmadik szinten az Osasuna elleni bajnokit. Bár autogramot nem sikerült szereznem, mégis egy örök emlék marad az, hogy élőben láthattam a kedvenc játékosaimat a kedvenc stadionomban játszani. Még mindig fel tudom idézni, ha becsukom a szemem azt, ahogy Iker vetődik, Cé a labdát bűvöli, vagy épp Higuaín szelídíti meg a játékszert, puha mozdulatokkal, hogy aztán megtolja és egy hatalmasat belebikázva keresztbe átlője a pályán a csapattársához...
Madridistának lenni egy érzés és nem egy szeszély. Akit egyszer megfog a sentimiento madridista,azt többé nem ereszti el. 7 éve fehér a vérem és jóban rosszban a csapat mellet vagyok. Bár sok meccset megnézek a hétvégéken, igazán csak egy csapatnak tudok szívből szurkolni és ez pedig a REAL MADRID CF.
"Somos tus manos,tu voz,tu sudor,tu alma. Somos tu orgullo,tu ilusión. Somos tu fuerza y tu pasión. Somos todo lo que somos,porque siempre estas allí. Porque nosotros somosTÚ."
Porque somos los aficionados al mejor equipo de toda la historia.
"Mi vagyunk a kezeid,a hangod,a verejtéked,a lelked.Mi vagyunk a büszkeséged,az álmod. Mi vagyunk az erőd és a szenvedélyed.Vagyunk,akik vagyunk,mert mindig ott vagy/mert ez mind te vagy. Mert mi TE vagyunk."
Mert mi vagyunk a történelem legjobb csapatának szurkolói.
Eredetileg később akartam ezt a 2 postot a nyilvánosság elé tárni, de nem tudom, hogy lesz-e alkalmam rá, hogy még az El Clásico előtt fellépjek a blogomra. A mostani írásaim témájukban épp passzolnak a La Semana del Clásicohoz, így mindenképp a rangadó előtt szeretném közkinccsé tenni, amit "A Fórumon" már mindenki oda-vissza ismer és tud. Jöjjön tehát az én történetem 2 részre bontva!
Először is azzal kezdeném, hogy az én esetemben külön kell választani a futballmániám és a Real Madrid fanságom kezdetét, ugyanis nem esik egybe a kettő. Először a futball iránti rajongásom kialakulásáról írnék.
Érdekes gyerek voltam mindig is, mert a futballt nézni egyszerűen utáltam, de játszani annál inkább szerettem. Utóbbiban jelentős szerepe volt 3 unokabátyámnak is, ugyanis ők -az akkor még Monorhoz tartozó,ma már önálló település- Monorierdőn laktak és nagyon sokat találkoztunk: vagy mi mentünk át hozzájuk, vagy ők jöttek át hozzánk. Ha pedig egy lányt összezárunk 3 fiúval, akkor bizony sok mindent megtanul, többek között focizni is. Ám ők nem mindig értek rá, így a legtöbbet édesapámmal játszottam. Ő a helyi temetkezési vállalatnál dolgozott, aminek az irodája csak pár háznyira van tőlünk és tudni kell: hatalmas füves udvara van. Nyaranta délután 4 óra után, amikor apa főnökei hazamentek fogtam a labdám és anyuéktól elköszönve átsiettem hozzá. Megvártam, amíg mindent elrendez az udvarban és meglocsolja a virágokat, aztán rugdaltuk egy kicsit a bogyót. Hétvégén viszont együtt fújtam a nagyimmal és anyukámmal a régi lemezt: "Mi érdekeset találsz azon, hogy 22 ember kerget egy labdát?" Apa erre mindig legyintett és azt mondta: "Egyszer nézd végig,aztán kritizálj!" Persze én erre sohasem voltam hajlandó, így inkább elhallgattam és belebújtam valamelyik könyvembe. Az évek teltek-múltak, belőlem pedig hatalmas Forma1-fan lett. A kedvenceim Schumi mellett mindig a brazilok voltak. Lépten - nyomon olvasgattam a brazil versenyzők nyilatkozatait arról, hogy mennyire imádják a focit és ez elkezdte felkelteni az érdeklődésem a világ legnépszerűbb sportja iránt. Épp kapóra jött 2004 áprilisában a brazil válogatott látogatása Budapesten. Nekem sem kellett több, leültem apa mellé és megnéztem a meccset. Noha a szabályokból nem sok mindent értettem és annyira nem is ejtett rabul, de valamit elindított bennem az a meccs. Rögtön megjegyeztem magamnak egy bizonyos Roberto Carlos nevét, aki bombaerős szabadrúgásokkal rémisztgette a világ összes kapusát. Egészen nyárig jegeltem a futball témát, de amikor elkezdődött az Európa Bajnokság, elhatároztam, hogy megnézek néhány meccset és eldöntöttem, hogy a házigazda portugáloknak fogok szurkolni. Nagyon szomorú voltam, amikor elvesztették a döntőt és az akkor még tini Cristiano Ronaldoval együtt sírtam a tv előtt. A szabályokhoz még mindig nem konyítottam, de rögtön láttam, hogy kik azok a játékosok, akikre érdemes odafigyelni. Először is ott volt egy francia középpályás, akinek minden mozdulatából zsenialitás és könnyed elegancia sugárzott. Volt egy portugál középpályás, aki a világ egyik legjobb játékosa volt. Láttam egy spanyol kapust, aki ugyan még nagyon fiatal volt, de már a nemzeti tizenegy megkérdőjelezhetetlenül biztos pontja volt a gólvonalon. Aztán egy Mcdonald's reklám után végre élesben is láthattam bizonyítani a világ legjobb csatárpárosát, a Raúl-Morientes duót. (Nem vicc! Tényleg onnan ismerem őket! ) Az EB közben már éreztem: megfertőződtem a focititis-szel. Alig vártam,hogy elkezdődjön a magyar bajnokság én pedig minél mélyebben beleáshassam magam a sportág rejtelmeibe. Aztán rájöttem, hogy bizony bajnokság és bajnokság közt is van különbség, hiába foci mind a kettő. A magyar bajnokságból hamar elkezdtem kiábrándulni, mert nem éreztem azt a varázst, ami az igazi nagy csapatokat veszi körül, Azt,ami az Európa Bajnokság alatt is átjött a TV-n keresztül. Így az NBI-et csak arra használtam, hogy megtanuljam a szabályokat. Vártam az őszt,hogy végre elkezdődjenek a top bajnokságok és végre megtaláljam azt a csapatot, amelyik rabul ejt. Ám azon az ősszel ezer más bajom is volt. Ekkor kezdtem el gimnáziumba járni és minden gonddal-bajjal meg kellett küzdenem, amit az iskolaváltás okozott. Nem is nagyon foglalkoztam a futballal. Ám akkor jött a téli szünet és tengernyi idő szakadt rám...
(Folyt.köv.)
Hogy volt-e kedvenc csapatom a magyar NBI-ben? Volt. A Fradi. Ugyanis a IX.kerületbe jártam gimnáziumba, így kézen fekvő volt....
