" Erőt ad a megfáradtnak és az erőtlen erejét megsokasítja " / Ézsaiás 40:29 /
Néhány évvel ezelőtt, a gyülekezeti gyakorlatom alkalmával lehetőségem nyílt az egyik regionális rádióban interjút adni. Azon a héten a rákoshegyi gyülekezet volt a soros a vallási műsorban és a tiszteletes asszony úgy gondolta megismerve az életem történetét, hogy egy velem készített rövidebb beszélgetésnek is helyet kér a műsorban. A szerkesztő erre rábólintott így pedig én is bevonultam a stúdióba és elkészítettük életem első rádióinterjúját. Miután a rákövetkező vasárnap lement a műsor, többen is írtak nekem a különféle közösségi oldalakon, hogy hallották az interjút és nagyon köszönik, mert sikerült erőt meríteniük a hallottakból. Szó szerint már nem tudom idézni az interjú pontos szövegét, de arra még tisztán emlékszem, hogy miről beszéltem, onnan folytatva, ahol az előző postban abbahagytam.
Az első félévem még azzal telt, hogy igyekeztem megszokni az egyetemet. Többet kellett tanulni a vizsgákra, kicsit ellustultam ősszel, mert sok tárgyból még csak egy kósza zh sem volt év közben és egész más volt a légkör is. Sokkal családiasabb. A második félévem viszont már sokkal rosszabbul alakult. Mikor én a többi teológustársammal együtt készültem a húsvéti szolgálatra, az akkor már 1 éve rejtélyesen beteg édesanyámat kórházba vitték. Nagypénteken édesapám, testvérem és én elmentünk meglátogatni és legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy akkor látom utoljára életben. Ő már érezte, hogy mi fog történni, mert megesketett a kórházi ágyánál, hogy a teológiát nem hagyom ott, akármi történik is és az öcsémre úgy fogok vigyázni, mint a szemem fényére. Vasárnap kora reggel édesapámmal együtt mentünk Pestre, én a Széna téren buszra szálltam, édesapám pedig a Moszkva térről ment metróval a HÉV- hez az Örs vezér térre, hogy onnan utazzon tovább. A szolgálatom jól sikerült, ezért megkönnyebbülten indultam el hazafelé ám amikor leszálltam a vonatról azzal a hírrel fogadott az édesapám, hogy édesanyám visszaadta lelkét a Teremtőnek. Amit az ezt követő percekben, órákban, napokban és hetekben átéltem, azt nem kívánom senkinek. Mi nem tudtunk róla, mert édesanyám titkolta előttünk: nem csak az asztma kínozta, hanem méhnyakrákja is volt és leukémia is kialakult nála. A mindig dolgos és mosolygó édesanyám a szemünk előtt épült le napról-napra. Sokszor forgolódtam az ágyamban éjjel, amíg ápoltuk, mert kínzott a tehetetlenség. Tudtam, hogy nagy fájdalmai vannak, de sehogy sem tudtam rajta enyhíteni, bárhogy is szerettem volna. Aztán egyszer csak hazajövök és nincs többé. Mindössze 19 éves voltam még csak...és már el kellett hordoznom azt a terhet, hogy itthon ápoltam az édesanyám egész addig, amíg meg nem halt, hirtelen a nyakamba szakadt egy egész háztartás vezetése -az ekkor 84 éves nagyimmal közösen-, a testvéremnek ezentúl picit az anyjának is kellett lennem és még ott volt az egyetem is. Húsvét hétfőjén elvégeztem életem legnehezebb szolgálatát Zsámbékon, ahol prédikálás közben megerősített engem az Úr. Embertelenül nehéz volt ez az időszak, de megtartott az Úr! Egészen biztos vagyok benne, hogyha ekkor nincs mellettem Isten, akkor beleőrültem volna ebbe az egészbe. A második félévem valóságos mélyrepülés volt, csak annyit akartam, hogy végre vége legyen a vizsgaidőszaknak, mindegy hogy milyen eredménnyel. Képtelen voltam megtalálni az egyensúlyt az itthoni teendőim és a tanulás közt. Vagy takarítás közben próbáltam a hébert magolni vagy az éjszaka közepéig tanultam de egyik ötletem sem vált be.
A következő félévemben jelentőset javítottam, de Demoklész kardjaként lebegett a fejem felett, hogy még egy egyes és kirúgnak. Az őszi félévem sikeresen teljesítettem, de a negyedik félévemben megtörtént a baj. Madridból hazajövet azonnal kaptam egy csúnya tüszős mandulagyulladást, aminek következtében egyrészt énekből 3-nál többet hiányoztam és ez nem teljesített lett, másrészt az újszövetségi bevezetésből is buktam. 38,5 fokos lázzal mentem be vizsgázni, mert a szigorlat miatt határidőre kellett a jegy belőle. Kockáztattam és nem nyertem. Júliusban ki is küldték a határozatot, miszerint megszűnt a hallgatói jogviszonyom, én pedig 1 éven belül másodszor törtem össze. Haragudtam magamra, hogy miért nem csináltam jobban és szégyelltem magam. hetekig képtelen voltam kimenni édesanyám sírjához, mert megszegtem a neki tett ígéretem. Minden ismerősömet kerültem, mert nem voltam rá képes, hogy a szemükbe nézzek. Pláne azoknak, akik végig azt hajtogatták, hogy nem vagyok alkalmas erre a pályára. Elegem volt a sajnálkozásból vagy épp a szidásból, amit kaptam. Azóta hiába kerestem munkát, sehol sem kaptam. Tavaly nyár elején pedig megint gyászruhát kellett húznom, mert a nagymamám egy délután öröklétre szenderült. Őt is itthon ápoltuk a nagynénémmel és láttuk, ahogy leépül, hogy aztán egy délután elaludjon és többet ne ébredjen fel. Nagyon nehéz helyzetbe kerültünk ezután, amiből még most sem tudtunk kilábalni. Úgy néz ki, hogy még a felsőoktatási jelentkezésre sem fog telni, pedig türelmesen kivártam ezt a 2 tanévet, hogy újra megpróbálhassam. Ez alatt a 2 éves kényszerszünet alatt pedig még inkább megerősített az Úr, hogy az Ő szolgálatára hívott el. Bízom Istenben, hogy ezután is mellettem lesz, nem engedi el a kezem és megsegít! Istennek semmi sem lehetetlen...
Mindig azt mondják: Élj úgy, hogy kérdezzenek! Engem sokszor megkérdeznek, hogy miből merítek erőt. Hogy miből? A hitemből. Isten az, aki erőt ad nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése