Campeones - 32 Ligas :) ♥

Ez a nap is szépen lassan eljött... Vasárnap befejeződött a La Liga 2011/12-es idénye. A szekrényemen még mindig kinn van a KS posztere, amelyen lehetett vezetni a Real Madrid bajnokijainak az eredményeit, az asztalomon pedig még mindig a kezem ügyében van a szintén a sportmagazinhoz kapott kis füzet, amelybe pedig az összes bajnoki eredményét vezethette, aki akarta. Szomorú vagyok, amikor végiglapozom vagy épp rátekintek a klub eredményeire a poszteren és látom, hogy nincs már több üres rublika, de ugyanakkor boldog is, mert azzal a  tudattal böngészhetem végig a számsorokat, hogy idén a Real Madrid lett a bajnok. Sőt a csapat a bajnokok bajnoka: ha végig nézzük az Európában győzedelmeskedő klub statisztikáit, egyiké sem olyan, jó, mint a Királyi Gárdáé. Kerek 100 pontot szerezve, 121 rúgott góllal taszították le a trónjáról a Barcelonát, ami rekord. Pontokat tekintve a Celtic közelít meg csak a blancokat, de ők is megálltak 93 egységnél, míg rúgott gólokban a Manchester City, akik 93-nál álltak meg. Idén egyszerűen szárnyalt a csapat!

Csodálatos év volt! Rengeteg csodálatos góllal, vidám pillanattal, emlékezetes momentummal, izgalmas meccsekkel és pár nem annyira szép emlékkel, hisz a világon semmi sem tökéletes. Ahogy végiglapozom a füzetet és átnézem a blogom postjait újra megelevenednek előttem a leírtak. Hányszor korholtam őket, mert nem úgy jött össze a meccs...  Mikor tehetetlenül néztem végig, hogy december 10.-én 1 gólos előnyből buktuk el az El Clásicot a Bernabeuban. Mikor először a Malága, aztán a Villarreal ellen is az utolsó percben vesztettünk pontokat, hogy a 10 pontos előnyből csak 4 maradjon. Mikor hetekig csak szenvedve nyertük a meccseket... De akármennyire morogtam is, a következő meccs mindig ott talált a TV előtt, mert egy csapatnak szurkolni olyan, mint egy családba tartozni: ha egyszer megszereted őket, nem tudsz szabadulni és ami engem illet, én nem is akarok. Azt a rengeteg csodás pillanatot, amivel csak idén megajándékoztak, azzal tudom a legjobban meghálálni, ha mellettük maradok mindig. El lehet felejteni Cristiano zseniális sarkazását a Rayo Vallecano ellen? El lehet felejteni a nagy "gálákat"? Mesut és Angel gólpasszait? Iker hatalmas mentéseit? El lehet felejteni azt az októbert, amikor Gonzalo egymás után 2 bajnokin is mesterhármast lőtt? Karim góljait? Amikor Hamit gólt szerzett a Sevilla ellen és az egész kispad vidáman integetett neki... Mourinho gólörömét, amikor kicsi José (Callejón ) hátára ugrott? Amikor kicsi José a góljai után mindig a címerre mutat? A barcelonai El Clásicot? Amikor a sokat szidott Sami szerezte az első gólunkat én pedig nem hittem a szememnek. Még akkor sem hittem, hogy meglehet a meccs, de amikor Cristiano berúgta a második gólunkat, aztán csendre intette a Nou Campot.... A pillanatokat, amikor bebiztosítottuk a bajnoki címet Bilbaoban? Amikor a lefújás után a játékosaink, akik egyébként komoly felnőtt emberek úgy örültek és ugráltak a San Mamés gyepén, mint ahogy csak a gyerekek tudnak.  Szerintem ezek mind felejthetetlen pillanatok voltak és még mennyit hagytam ki! :)
Az ünneplésekből láttam a bilbaóit, a cibelesit és a bernabeuit, de az utolsóról, a hivatalos programról sajnos lemaradtam. Emlékeztek, ahogy Mout a levegőbe dobálták a játékosai Bilbaoban? Amikor az öltözőben összekapaszkodva énekelték, hogy "Vamos a Cibeles"?  Amikor a Cibelesnél Xabi és Raúl hülyéskedtek? Amikor Mesutot próbálták meginterjúvolni és ő csak annyit hajtogatott, hogy " Soy muy feliz" ? Amikor Gonzalo átölelte Herrerínt? Amikor Iker a szobor nyakába tette a zászlót és sálat? Amikor Cristiano megérdemelten ünnepeltette magát, miután idén 46 gólt szerzett, ami emberfeletti teljesítmény... és a Bernabeuban...amikor Mou leborult a teljes keret előtt? Utóbbi ünnepséget végig sírtam. lehet, hogy Plácido Domingo playbeckelt, de akkor sem bírtam könnyek nélkül végighallgatni a Centenáriumi Himnuszt. Arra a pár pillanatra pedig nehezen találok szavakat, amikor Alvaro vezetésével 80 ezer ember kezdet rá a Gonzalot éltető és maradásra kérő rigmusra...én akkor Pipitával együtt sírtam. De meghatódottságom könnyein át azért néha jókat is nevettem: mikor Marcelo úgy viselkedett, mint egy óvodás... amikor Iker Cristianot utánozta...amikor kicsi José felpattant Mou hátára, visszaadva neki a múltkori gólörömöt... Ahogy a saját, már igencsak elhasznált állapotban lévő hófehér mezemben ülve figyeltem a klub hivatalos honlapján a közvetítést az ünneplésről, még inkább megtelt a szívem az irántuk érzett szeretettel. Akárki akármit is mond,  7 és fél év alatt nem túlzok, ha azt mondom, hogy az életem részévé váltak és ezért kicsit mindig is fáj, amikor elérkezik az utolsó forduló. Bár tudom, ennek soha sincs vége igazából, mert augusztus végén újra kezdődik, azért nem könnyű kibírni a szünetet... Én általában már az előszezonba be is szoktam csatlakozni, mert annál tovább képtelen lennék kibírni a Csapatom hiányát. Tudom lesz EB a nyáron és nézni fogom, de egy valamire rájöttem: Iker és Mesut is kedvencem, nézni is fogom a meccseiket, de azért az a legjobb, amikor egy csapatban, egy célért küzdenek.

Két emberről külön is szeretnék hosszabban írni.
José Mourinho az egyikük. Az edzőt én nagyon sokat szidtam és aki rendszeresen olvasta a blogomat, az tudja, hogy finoman szólva sem kedvelem a portugált. Sokszor hibázott és ami a legidegesítőbb volt az egészben a legtöbbször ugyanazokat követte el újra és újra. Volt, hogy tehetetlen dühvel figyeltem a ténykedését és úgy éreztem, hogy betelik a pohár és torkig vagyok már vele, de nem mehetek el az mellett, hogy ebben a bajnoki címben nagyon is benne van a Míster. Abban, hogy megnyertük az idény legfontosabb meccsét Barcelonában, ő is benne van. Nélküle egész biztosan nem sikerült volna. Ha van valaki, aki képes lesz ezt a csapatot jövőre elvezényelni a Bajnokok Ligája címig, akkor az Ő. Ha pedig Gonzalo marad, akkor én minden eddigi rosszat megbocsátok neki és leborulok elé...

XD XD XD

Gonzalo Higuaín pedig a másik. Ez a gyerek többségében csereként is összehozott 22 gólt a bajnokságban és hozzátette a maga részét a bajnoki címhez. Folytatta a hagyományokat is: a bajnokavató meccsen betalált. Az idény vége felé felröppentek olyan hírek, hogy menni szeretne Madridból a több játéklehetőség reményében és mindenki azóta izgul, hogy hogyan dönt. Rajta kívül sokan megszólaltak az ügyben azóta és a pánikom kezd kicsit alábbhagyni, de megnyugodni csak akkor fogok, ha kimondja végre, hogy mi lesz. Az aláírt mez a Cibelesen, a beszéde a Bernabéuban viszont kétkedésre adott és ad okot. Ám van néhány olyan nyilatkozat, ami alapján úgy gondolom, hogy maradni fog.
Gonzalo a Telemadridnak az ünneplésen ezt mondta: "Remélem, hogy jövőre a tizedikkel jövünk vissza!"
Iker:  "Higuaín központi eleme Mourinho projektjének a jövőre nézve."
Granero: "Higuaín boldog a Real Madridnál. Én nap, mint nap beszélgetek vele és biztos vagyok benne, hogy folytatja."
Raúl: "Pipita folytatni fogja. Ő a Real Madrid fontos játékosa."
és még idézhetném Xabi Alonsot, Aitor Karankát és még sokakat, de csak kettőt fogok, a legfontosabbakat:
Mourinho: "Higuaín folytatja, mert én nem akarom elengedni."
Federico Higuaín: "A testvérem, Gonzalo boldog a Real Madridnál és nem akar elmenni."
Ezek után én rózsásabban látom a helyzetet, ami nagy szó, mert javíthatatlan pesszimista vagyok. Azóta meg még olyan hírek is megjelentek, hogy a klub megemeli a fizetését....úgyhogy merek reménykedni, de mindig ott van bennem a félsz is...
Gondoljuk végig: Nem egyszer mondta, hogy a Real Madrid a világ legjobb csapata. Akkor miért adná lejjebb? A világ legjobb csatárának a világ legjobb klubjában a helye. Pont. Melyik csapattal van a legtöbb  esélye Európa trónjára ülni 1-2 éven belül egy Bajnokok Ligája győzelemmel? A Real Madriddal....
Ám a címek mellet van valami ami még fontosabb.  Én 7 és fél éve nézem a meccseiteket és láttam már sok játékost megfordulni a csapatban, de olyat, amit az utóbbi hetekben még soha, mindezt miatta. Gonzalot nem egyszer éltetett talpra ugorva a Bernabéu népe, vastaps kíséretében énekelve a nevét, de ez az utolsó bajnokin mégis más volt. Ahogy már meccs közben énekelték, hogy Pipita Higuaín...biztos hallottátok. Amikor Sergio kezébe nyomta a mikrofont az ünneplés közben, odapattant  Alvaro és belekezdett a "Pipita Quedate" - ba aztán belekapcsolódott az egész lelátó és 80 ezer ember kérlelte maradásra, aztán ugyanígy a városháza előtt és még a Barajason is kiabálták neki. Ezt a gyereket a csapattársaktól a szurkolókon át a takarítónőig mindenki szereti, amin őszintén szólva egy cseppet sem csodálkozok, "megismerve" őt az interjúkból, nyilatkozatokból. A beszéde előtt elsírta magát és akkor nem csak ő könnyezett, mert én se bírtam ki sírás nélkül, bevallom őszintén. Augusztus 4.-én lesz immár 4 éve, hogy a kedvenc játékos titulust ő örökölte meg Ikertől, ennyi idő alatt pedig nekem teljesen a szívem csücske lett, akárki akármit is mond vagy ír. Úgyhogy nem tudom mással befejezni, mint Mecano egyik dalának címével: Quedate en Madrid!

Iker, Ricardo, Pepe, Sergio, Nuri, Sami, Cristiano, Kaká, Karim, Mesut, Esteban, Marcelo, Antonio, Xabi,  Fabio, Hamit, Alvaro, Raúl, Raphael, Gonzalo, kicsi José, Angel, Lass és mindenki aki a Castillából pályára lépett na és persze a szakmai stáb tagjai: Chendo, José 2.0, Silvino, Rui, Aitor és Jose Mourinho
csak annyit mondhatok Nektek, hogy köszönöm ezt a csodálatos évet és jövőre veletek ugyanitt! :)

♥♥♥HALA MADRID!!!♥♥♥